Egyetem, nyelvek, munka, megélhetés, apa, báty', anyu, múltbavissza, jelenbeide, jövőbeelőre. Blog.hu mobilon gyatra (blogolt rég meg(v)ette). Hát most ide ni.
2016. július 31., vasárnap
2014. április 15., kedd
Blogátolás
Néhány hónapon belül lehetséges, hogy én is "felfüggesztem" a blogolást. Legalábbis úgy, ahogy eddig, illetve ezelőtt műveltem (meg nem-műveltem).
Igen-igen sok valamikori blogos és nem blogos (hanem például plurk-ös) ismerősöm ki tudja hol van már (legalábbis az én eddigi látókörömből egy ideje kikerült, űgy "vélem látni"). Vagy eltávozott, vagy ellépett, vagy ritkásodik, vagy mittoménépp. Van, akitől én legalábbis évek óta nem látok "blogéletjelet".
És én is úgy tervezem, hogy "netán" ősszel már egyszerre(!)háromszakos egyetemista leszek és nagyerős intenzív és dinamikus megélhetéses felnőtt férfiú. (Ideje, ugye, már.)
Azt nem tudom, miből fogok konkrétan jól megélni, azt tudom, miből szeretnék, de azt meg kéne valósítanom, ugyanis jelenleg nem létezik másutt, csak énbennem, azt hiszem én.
Szóval, azt tudom, hogy reményeim szerint mit fogok csinálni, csak az nem biztos még, hogy miből, jól.
Alig pár hónap, és megváltozik körülöttem is igen-igen sok minden.
De jól vagyok.
Igen-igen sok valamikori blogos és nem blogos (hanem például plurk-ös) ismerősöm ki tudja hol van már (legalábbis az én eddigi látókörömből egy ideje kikerült, űgy "vélem látni"). Vagy eltávozott, vagy ellépett, vagy ritkásodik, vagy mittoménépp. Van, akitől én legalábbis évek óta nem látok "blogéletjelet".
És én is úgy tervezem, hogy "netán" ősszel már egyszerre(!)háromszakos egyetemista leszek és nagyerős intenzív és dinamikus megélhetéses felnőtt férfiú. (Ideje, ugye, már.)
Azt nem tudom, miből fogok konkrétan jól megélni, azt tudom, miből szeretnék, de azt meg kéne valósítanom, ugyanis jelenleg nem létezik másutt, csak énbennem, azt hiszem én.
Szóval, azt tudom, hogy reményeim szerint mit fogok csinálni, csak az nem biztos még, hogy miből, jól.
Alig pár hónap, és megváltozik körülöttem is igen-igen sok minden.
De jól vagyok.
2014. április 12., szombat
Gyermeklenniújra?
Apám ki is mondta, hogy ő világéletében arra várt, hogy elmúljon 70 éves és letojhasson mindent, ami számára épp nem kellemes, kényelmes, hasznos.
Vagyis - értelmezem én - apám világéletében arra várt, hogy buta helyzeteiben 7 hónapos, okos helyzeteiben 7 éves lehessen.
Aztán rájöttem, hogy anyám, illetve testvérem is ilyesmire "várt" "világéletében", ki-ki a maga vonatkozásában. Arra, hogy 7 hónapos, illetve 7 éves lehessen. Kb.
Maslow, Freud, Erikson és a többiek is megírták, hogy előbb meg kell születnie az embernek, hogy fel tudjon nőni.
Nekem tehát részben az is a dolgom, hogy biztosítsam három közvetlen rokonomnak a békés, élvezetes, önkéntelen - gyermekkort. És aztán a békés, természetes, élvezetes, önkéntes felnövekedést. is.
Még mielőtt a természet beszólna és kényszerítene.
2012. augusztus 17., péntek
unilemma
Az "uniszex" olyan, mint az "unilemma"...
Nem tudok olyan jól latinul (mostéppazthiszemén), hogy leírjam a kedvenc (el)szólásomat:
"az ellentétek feltételezik egymást"
egyszerre kellene a legfiatalabbnak és a legidősebbnek "is" lennem - mindenki előtt példaként járnom és közben megmaradnom a benjáminnak
bátyónak egyszerre van "elsőszülöttségi szindrómája" szinte mindenféle szempontból és szemszögből és szemléletből: 0. kihaénnem... 1. minekatöbbi(ek)... 2. haatöbbineklehetakkor... 3. atöbbiekelintézhetné(ne)k... 4. atöbbiekenlehet(ne)kísérletez(get)ni... stb.
nehéz eset és természetes
mindenki (a) más(ik)tól várja, hogy mutasson példát - és hagyja békén is
apának is hasonló az esete - bár ő "csak" fiúból volt a testvérei közt "elsőszülött" (egyébként "végsőszülött" volt a testvérei közt)
és anyának is - bár ő nem csak hogy "végsőszülött", "de" a lánytestvérek közt ő is lány lett ugye
én mint sajátjogú-sajátkorú jelenlegicsaládonbelüli "végsőszülött" kéne hogy egyben-részben "elsőszülött" is legyek - ami a viselkedésemet-életvitelemet illeti - legalább
példát kell adnom munkatalálásból-munkavégzésből és pénzkeresésből-pénztalálásból és önállósulásból-önállóskodásból is
ugyanakkor testvér(i)(es)ségből is
és kisebbikgyerek(i)(es)ségből is
és "benjáminságból" is
unilemmaunilemmaunilemma
Nem tudok olyan jól latinul (mostéppazthiszemén), hogy leírjam a kedvenc (el)szólásomat:
"az ellentétek feltételezik egymást"
egyszerre kellene a legfiatalabbnak és a legidősebbnek "is" lennem - mindenki előtt példaként járnom és közben megmaradnom a benjáminnak
bátyónak egyszerre van "elsőszülöttségi szindrómája" szinte mindenféle szempontból és szemszögből és szemléletből: 0. kihaénnem... 1. minekatöbbi(ek)... 2. haatöbbineklehetakkor... 3. atöbbiekelintézhetné(ne)k... 4. atöbbiekenlehet(ne)kísérletez(get)ni... stb.
nehéz eset és természetes
mindenki (a) más(ik)tól várja, hogy mutasson példát - és hagyja békén is
apának is hasonló az esete - bár ő "csak" fiúból volt a testvérei közt "elsőszülött" (egyébként "végsőszülött" volt a testvérei közt)
és anyának is - bár ő nem csak hogy "végsőszülött", "de" a lánytestvérek közt ő is lány lett ugye
én mint sajátjogú-sajátkorú jelenlegicsaládonbelüli "végsőszülött" kéne hogy egyben-részben "elsőszülött" is legyek - ami a viselkedésemet-életvitelemet illeti - legalább
példát kell adnom munkatalálásból-munkavégzésből és pénzkeresésből-pénztalálásból és önállósulásból-önállóskodásból is
ugyanakkor testvér(i)(es)ségből is
és kisebbikgyerek(i)(es)ségből is
és "benjáminságból" is
unilemmaunilemmaunilemma
2011. december 22., csütörtök
John Holt: Iskolai kudarcok (részletek)
„A legtöbb gyerek számára csupa [csupán-csupa] kudarc az iskola.
Ez a kudarc sokszor beismert és tökéletes. A[z amerikai] középiskolát elkezdők közel 40%-a kihullik menet közben. Főiskolákon az arány háromból egy.
Mások, ha papíron nem is, a valóságban azonban mégis „megbuknak”. Csak azért fejezik be az iskolát, mert megegyeztünk, hogy átlökdössük őket az egyik osztályból a másikba, majd ki az iskolából, függetlenül attól, hogy tudnak-e valamit vagy sem. Ha jóval magasabbra „emelnénk a mércét”, ahogy azt egyesek szorgalmazzák, hamar kiderülne, hányan is vannak. Osztályainkban el sem férne az a sok gyerek, aki képtelen megoldani a következő osztályba lépéshez szükséges vizsgatesztet.
De van itt egy fontosabb szempont, amely szerint jóformán minden gyerek kudarcot vall, egy-kettő kivételével, aki lehet jó, de lehet rossz tanuló is. Kudarcot vallanak, mert hiszen csak elenyésző töredékét sikerül kiaknázniuk annak a felmérhetetlen tanulási, megértési és alkotói kapacitásnak, amellyel születtek, s amelyet életük első 2-3 évében még maradéktalanul hasznosítottak.
Miért vallanak kudarcot?
Azért, mert félnek, unatkoznak és össze vannak zavarodva.
Félnek, mindenekelőtt attól, hogy kudarcot vallanak, hogy csalódást és bosszúságot okoznak a körülöttük levő sok aggódó felnőttnek, akiknek határtalan reményei és elvárásai viharfelhőként lógnak a fejük fölött.
Unatkoznak, mert azok a dolgok, amiket adnak nekik, és amiket csináltatnak velük az iskolában, oly triviálisak, oly érdektelenek és oly alacsony szintű és oly gyér követelményeket támasztanak széles skálán mozgó intelligenciájukkal, képességeikkel és tehetségükkel szemben.
Össze vannak zavarodva, mert az iskolában rájuk zúduló szózuhatagnak alig van vagy egyáltalán nincs értelme. Gyakorta teljesen ellentmond annak, amit korábban közöltek velük, és szinte soha nincsen semmi köze ahhoz, amit valóban ismernek – a fejükben levő, nyers valóságmodellhez. […]
[…] Mi a megoldás? Csakis egyféle lehet, más kiutat nem látok. Olyan iskolára van szükség, amelyben minden egyes gyerek a maga sajátos módján elégítheti ki kíváncsiságát, fejlesztheti tehetségét és képességeit, és érdeklődésének megfelelően tanul, és a körülötte lévő felnőttek és gyerekek révén bepillantást nyerhet az élet sokszínűségébe és gazdagságába. Röviden, az iskola legyen egy óriási „svédasztal”, nyújtson lehetőséget a sokféle intellektuális, művészi, kreatív és mozgásos tevékenységre. Ebből minden gyerek kívánsága szerint annyit és azt vesz, amennyit és amit akar (sokat vagy éppen keveset, mindegy). Anna éppen hatodikos volt (előző évben tanítottam), amikor megemlítettem neki az ötletemet. Vázlatosan elmondtam, hogyan képzelem az iskola működését, s mit csinálnának a gyerekek ebben az új típusú rendszerben. „Mondd el, légy szíves – kértem meg ezután –, hogy mit gondolsz erről az egészről. Gondolod, hogy bármit is tanulnának a gyerekek?” Mélységes meggyőződéssel válaszolta: „Egészen biztos! Csodálatos lenne!” Elhallgatott, talán egy-két percig saját, nagyobbrészt boldogtalan iskolaéveire emlékezett, majd elgondolkodva hozzátette: „Tetszik tudni, a gyerekek tényleg szeretnek tanulni, csak azt nem bírjuk, hogy folyton passzíroznak minket valamerre.”
Erről van szó! Nem szeretik, és ezért hálásnak kell lennünk. Vessünk hát véget a kényszernek, és hagyjuk levegőhöz jutni őket!”
(In: John Holt: Iskolai kudarcok (How Children Fail). Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1991.)
Ez a kudarc sokszor beismert és tökéletes. A[z amerikai] középiskolát elkezdők közel 40%-a kihullik menet közben. Főiskolákon az arány háromból egy.
Mások, ha papíron nem is, a valóságban azonban mégis „megbuknak”. Csak azért fejezik be az iskolát, mert megegyeztünk, hogy átlökdössük őket az egyik osztályból a másikba, majd ki az iskolából, függetlenül attól, hogy tudnak-e valamit vagy sem. Ha jóval magasabbra „emelnénk a mércét”, ahogy azt egyesek szorgalmazzák, hamar kiderülne, hányan is vannak. Osztályainkban el sem férne az a sok gyerek, aki képtelen megoldani a következő osztályba lépéshez szükséges vizsgatesztet.
De van itt egy fontosabb szempont, amely szerint jóformán minden gyerek kudarcot vall, egy-kettő kivételével, aki lehet jó, de lehet rossz tanuló is. Kudarcot vallanak, mert hiszen csak elenyésző töredékét sikerül kiaknázniuk annak a felmérhetetlen tanulási, megértési és alkotói kapacitásnak, amellyel születtek, s amelyet életük első 2-3 évében még maradéktalanul hasznosítottak.
Miért vallanak kudarcot?
Azért, mert félnek, unatkoznak és össze vannak zavarodva.
Félnek, mindenekelőtt attól, hogy kudarcot vallanak, hogy csalódást és bosszúságot okoznak a körülöttük levő sok aggódó felnőttnek, akiknek határtalan reményei és elvárásai viharfelhőként lógnak a fejük fölött.
Unatkoznak, mert azok a dolgok, amiket adnak nekik, és amiket csináltatnak velük az iskolában, oly triviálisak, oly érdektelenek és oly alacsony szintű és oly gyér követelményeket támasztanak széles skálán mozgó intelligenciájukkal, képességeikkel és tehetségükkel szemben.
Össze vannak zavarodva, mert az iskolában rájuk zúduló szózuhatagnak alig van vagy egyáltalán nincs értelme. Gyakorta teljesen ellentmond annak, amit korábban közöltek velük, és szinte soha nincsen semmi köze ahhoz, amit valóban ismernek – a fejükben levő, nyers valóságmodellhez. […]
[…] Mi a megoldás? Csakis egyféle lehet, más kiutat nem látok. Olyan iskolára van szükség, amelyben minden egyes gyerek a maga sajátos módján elégítheti ki kíváncsiságát, fejlesztheti tehetségét és képességeit, és érdeklődésének megfelelően tanul, és a körülötte lévő felnőttek és gyerekek révén bepillantást nyerhet az élet sokszínűségébe és gazdagságába. Röviden, az iskola legyen egy óriási „svédasztal”, nyújtson lehetőséget a sokféle intellektuális, művészi, kreatív és mozgásos tevékenységre. Ebből minden gyerek kívánsága szerint annyit és azt vesz, amennyit és amit akar (sokat vagy éppen keveset, mindegy). Anna éppen hatodikos volt (előző évben tanítottam), amikor megemlítettem neki az ötletemet. Vázlatosan elmondtam, hogyan képzelem az iskola működését, s mit csinálnának a gyerekek ebben az új típusú rendszerben. „Mondd el, légy szíves – kértem meg ezután –, hogy mit gondolsz erről az egészről. Gondolod, hogy bármit is tanulnának a gyerekek?” Mélységes meggyőződéssel válaszolta: „Egészen biztos! Csodálatos lenne!” Elhallgatott, talán egy-két percig saját, nagyobbrészt boldogtalan iskolaéveire emlékezett, majd elgondolkodva hozzátette: „Tetszik tudni, a gyerekek tényleg szeretnek tanulni, csak azt nem bírjuk, hogy folyton passzíroznak minket valamerre.”
Erről van szó! Nem szeretik, és ezért hálásnak kell lennünk. Vessünk hát véget a kényszernek, és hagyjuk levegőhöz jutni őket!”
(In: John Holt: Iskolai kudarcok (How Children Fail). Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1991.)
2011. november 4., péntek
minta'ujjam
Egyedül vagyok.
Szakmai téren - ami jelenleg nekem legközvetlenebben-legszemélyesebben a legfontosabb - éppenséggel mindenképpen így érzem, azt hiszem.
Légüres térben. (Vajon a közepén?)
Egzisztenciális magány.
Erre van szükség.
Épp.
Állítom.
(Au)
Szakmai téren - ami jelenleg nekem legközvetlenebben-legszemélyesebben a legfontosabb - éppenséggel mindenképpen így érzem, azt hiszem.
Légüres térben. (Vajon a közepén?)
Egzisztenciális magány.
Erre van szükség.
Épp.
Állítom.
(Au)
2011. augusztus 26., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)