John Holt: Iskolai kudarcok (részletek)

„A legtöbb gyerek számára csupa [csupán-csupa] kudarc az iskola.



Ez a kudarc sokszor beismert és tökéletes. A[z amerikai] középiskolát elkezdők közel 40%-a kihullik menet közben. Főiskolákon az arány háromból egy.

Mások, ha papíron nem is, a valóságban azonban mégis „megbuknak”. Csak azért fejezik be az iskolát, mert megegyeztünk, hogy átlökdössük őket az egyik osztályból a másikba, majd ki az iskolából, függetlenül attól, hogy tudnak-e valamit vagy sem. Ha jóval magasabbra „emelnénk a mércét”, ahogy azt egyesek szorgalmazzák, hamar kiderülne, hányan is vannak. Osztályainkban el sem férne az a sok gyerek, aki képtelen megoldani a következő osztályba lépéshez szükséges vizsgatesztet.

De van itt egy fontosabb szempont, amely szerint jóformán minden gyerek kudarcot vall, egy-kettő kivételével, aki lehet jó, de lehet rossz tanuló is. Kudarcot vallanak, mert hiszen csak elenyésző töredékét sikerül kiaknázniuk annak a felmérhetetlen tanulási, megértési és alkotói kapacitásnak, amellyel születtek, s amelyet életük első 2-3 évében még maradéktalanul hasznosítottak.

Miért vallanak kudarcot?

Azért, mert félnek, unatkoznak és össze vannak zavarodva.

Félnek, mindenekelőtt attól, hogy kudarcot vallanak, hogy csalódást és bosszúságot okoznak a körülöttük levő sok aggódó felnőttnek, akiknek határtalan reményei és elvárásai viharfelhőként lógnak a fejük fölött.

Unatkoznak, mert azok a dolgok, amiket adnak nekik, és amiket csináltatnak velük az iskolában, oly triviálisak, oly érdektelenek és oly alacsony szintű és oly gyér követelményeket támasztanak széles skálán mozgó intelligenciájukkal, képességeikkel és tehetségükkel szemben.

Össze vannak zavarodva, mert az iskolában rájuk zúduló szózuhatagnak alig van vagy egyáltalán nincs értelme. Gyakorta teljesen ellentmond annak, amit korábban közöltek velük, és szinte soha nincsen semmi köze ahhoz, amit valóban ismernek – a fejükben levő, nyers valóságmodellhez. […]

[…] Mi a megoldás? Csakis egyféle lehet, más kiutat nem látok. Olyan iskolára van szükség, amelyben minden egyes gyerek a maga sajátos módján elégítheti ki kíváncsiságát, fejlesztheti tehetségét és képességeit, és érdeklődésének megfelelően tanul, és a körülötte lévő felnőttek és gyerekek révén bepillantást nyerhet az élet sokszínűségébe és gazdagságába. Röviden, az iskola legyen egy óriási „svédasztal”, nyújtson lehetőséget a sokféle intellektuális, művészi, kreatív és mozgásos tevékenységre. Ebből minden gyerek kívánsága szerint annyit és azt vesz, amennyit és amit akar (sokat vagy éppen keveset, mindegy). Anna éppen hatodikos volt (előző évben tanítottam), amikor megemlítettem neki az ötletemet. Vázlatosan elmondtam, hogyan képzelem az iskola működését, s mit csinálnának a gyerekek ebben az új típusú rendszerben. „Mondd el, légy szíves – kértem meg ezután –, hogy mit gondolsz erről az egészről. Gondolod, hogy bármit is tanulnának a gyerekek?” Mélységes meggyőződéssel válaszolta: „Egészen biztos! Csodálatos lenne!” Elhallgatott, talán egy-két percig saját, nagyobbrészt boldogtalan iskolaéveire emlékezett, majd elgondolkodva hozzátette: „Tetszik tudni, a gyerekek tényleg szeretnek tanulni, csak azt nem bírjuk, hogy folyton passzíroznak minket valamerre.”

Erről van szó! Nem szeretik, és ezért hálásnak kell lennünk. Vessünk hát véget a kényszernek, és hagyjuk levegőhöz jutni őket!”

(In: John Holt: Iskolai kudarcok (How Children Fail). Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1991.)