Próbálok gondolkodni 220 felett... Édentől keletre

Ez a ma esti vezető slágerem. (Le is töltöttem - igen, tudom, "lúzerség", de mert a "videoklipje" is érdekel - a youtube-ról.)
Felpörgetett.
Kicsinyég.
A Don Quijote meg düllesztette az interligóm. Vagy interlibidóm. Intelligenciám.
Aztán meg az jött, hogy Egy kis nyugalmat...
Jól érzem magam.
Kellemes.


És megpróbálok elgondolkodni azon, hogy manapság egyre többször van önállósági... álmom. Néha - és egyre többször, egyre jobban -azon képzelgek (alig)pár áttetsző pillanatig, hogy de jól is lennék én egyedül, önállóan...! Aztán persze - a jó gyerek, ja! - eszembe jut, hogy "na, de nem akarom a rokonaimat elveszteni!". Hát.
Nem tudom, mit jelent mind ez.
Hogy egyre nemcsak egyre mélyebben örülök, egyre mélyebben szomorkodom, hanem utóbbit is egyre jobban élvezem...
Hogy nem görcsölök (affektálva), és nem tunyálgatok (szétesvést)...
Hogy alig csinálok valamit, de egyre jobban tudom, hogy mit csinálok a következő idő(k)ben (pillanatokban, másodpercekben, percekben, órákban, stb.), még ha sejtem is (?), hogy esetleg nem úgy lesz, akár tőlem se'...
Hogy az önállóságomról "álmodozgatok", látszólag teljesen spontán és szándék nélkül, sőt...
Hogy (most) holnapután és aztán két nappal érettségi, és nem izgulom agyon magam...
Legalábbis nem ver a "jajmivoltjajmivanjajmilesz".
Pedig.

Hát.

Ez van itten mostan énnálam Édentől keletre, kérem.