Örülök neked hogy végre ilyen álom...

Ma hajnalban azt is álmodtam, hogy szerelmes vagy, legalábbis beszélgetünk - virtuálisan, ahogy szoktunk egy időben -, és te egy-néhányszor betűvel és a stílusoddal utalgatsz erre a tényre, erre a helyzetre, legalábbis én így értettem akkor - ma hajnalban, álmomban, említett csevegésünk alatt - azt, amit láthattam, olvashattam, tőled. Hopp.

És örültem, tényleg, érdek nélkül, nagyon.
És most is, mert az álmok nem hazudnak.

Csak az hazudhat sajnos-szerencsére magának-is, aki álmodja álmait maga.

Jó, lehet, hogy nem úgy vagy szerelmes, - és-különben-is-se... -, ahogy én általában gondolnám ezzel a szóval és másokkal kapcsolatban, mindközönségesen, hanem sokkal inkább... mondjuk, ahogy részemről magam gondolni szoktam.

Elnézést kérek.

Hiába, no, amiről szó esik, az szóesővé válhatik.

Bocsánat.

Örülök, na, ennyi.

(Annak-is, hogy örülhetek, egyáltalán.)