Az otthoni jószándéki pokoltól...

Tegnap először 2.45 volt, amikor ránéztem az órámra, és már egy ideje ébren voltam. "Persze", hogy még kb. egy órán át nem tudtam elaludni, pedig megtettem érte mindent (szembehunyvatartva, gondolatkellemesfeléterelőzve, kényelmesenfekve, pléd-paplan-takaró hármas alatt és dupla "téli" lepedő felett (vagyis szó szerint tetőtől talpig beburkolva, melegben), stb.). Aztán 6-7 óra körül újra ébredés, felkelés, indulás a napnak.
Apám elkísérte bátyámat olasz nyelvvizsga labor részére, én vittem be őket 173-as délbudai végállomásához (autóval), majd én mentem értük ugyanoda (autóval), amikor visszaértek. Utána apám elkezdte tovább-erőlködni nekem a "tanulni valót". Tudom hogy erős jószándékból és jóakaratból. Ám hiába szóltam, többször, például már reggel is, hogy idegesít (és fáraszt) az immár nemritka hajnali ébredés, mindannyiszor "tett rá" "magasról". "És anyád is vajon mennyire nem aludt, amikor kicsi voltál? és még hány ember nem tud aludni, és gyereke van és dolgozni jár?" - például. Vagy "Vizsgád lesz, ráérsz utána pihenni majd kicsit, a következő félév előtti napban!" - kb. Nem vádolom, nem "piszkálom", csak "ecsetelem", hogy mennyire "nemérdekes" volt, hogy "tanulnikell"-re összpontosításom padlóközelben lebeg csak.
Nincs bajom, ha önszántamból lennék bármikor, bármitől, bármiért, bárhogyan, stb. ébren. De a "funkciótlan"(?), sőt, "szükség-ellenes"(?) kipihenetlenség zavar, idegesít, untat, aggaszt - mit ne mondjak?
Remek, ha sok dolgom van (vagy legalább-is volna), és nem pihenhetek, viszont a dolgaimat végezni sem tudom rendesen némi pihenetlenség miatt. Méghozzá holmi apró, felesleges(?) pihenetlenség miatt.
Ma inkább "bemenekültem" a könyvtárba (apám dühe ellenére is), itt magamnak teljesíthetek, magamnak vagyok felelős, magamnak tehetem a magamét, mindenekelőtt. Magamnak adok pihenést és munkát is. És még hasznos is vagyok, meg zavarni sem zavarok. (Na, de "furán" tudok "magyarázni"! Eh.)
Szerencsés, szép, jó napot!