Vár?akoz?ó? ül?és?pont?on?

Ülök a pincében a gép"em"nél, netezem és várok. Ugyanis egyedül ülök a pincében a gép"em"nél... Apa nincs itthon. Nem szokatlanul. Mindent másutt él (meg), itthon csak vágyakozik és szenved. Úgy tűnik. 

Kár, hogy sok mindent nem tudok, és/de/illetve sok mindent mégis értek. Eléggé, azt hiszem én. Kis családunk mind a 4 tagját "is". Bizony. 

És azt is érezni vélem, hogy lassan ön- és közveszélyessé válik eme kis család, mind a négy tagja. Magára, mindhárom másikra, és egyáltalán egy(s)másra. 

Ma is történt jelenet, ahogy nemrég hazaérve anyám elmondásából értesültem. 

Apám bátyám mellé állt anyámmal szemben. Valószínűleg azért, mert így erősnek és okosnak érezheti magát erős és okos ember barátságával. És nyugodtan lehet "olykor" akár lusta és erőszakos is, mindinkább, mert hiszen... Nohiszen. 
Nem rágalmazom - gondolkodom. Próbálom érteni. Ugye. 

Bátyó pedig mindinkább ez meg az meg amaz likvidálásáról, pusztulandóságáról, tömegmegölendőségéről tud beszélni, az ez meg az meg amaz szemétsége, aljassága, hülyesége mellett. 

És mindennek anyám az oka. Szerintük. Eleve és egyáltalán. 

Én meg úgy gondolom, hogy én.
A bátyámnál "elsőszülöttségi szindrómát" okoztam, amit aztán egyre csak fokoztam, jelen pillanatokig (és tovább) is, apámnál fokoztam "totális" "elhanyagoltságát", anyámnak triplapluszizé foglalkoznivalót növesztettem magammal, és még csak olyan együttműködő, együttérző, rokonszenvező, nemkülönben: sikeres, erős, extraultrahiperszupermegatuti sem vagyok, hogy értelmes és érdemes volna (legalább-is nekik) velem foglalkozni. 

Néha az jut eszembe, hogy ha pap, szerzetes vagy szociális testvér vagy szociális munkás lennék, "egycsapásra megoldanám a helyzetet". 
Számukra. 
Eltűnnék, mégis életben maradnék, és talán ismerős, könnyen elérhető hely(zet)ben, volna "biztos" egzisztenciám, az erkölcsi érzéket sem borzolnám, sőt, ... 

Kitudja? 

Nekem kéne, tud(n)om.