Amit nem mond(hat)tam el

Ma megint találkoztam Kissérobotnőcivel. A Munkaügyiben. Kiálltam a kb. 1 órás utcai sort előbb, majd amikor az előtérig jutottam, illetőleg a pultig, gyorsan közöltem, hogy én K.Sz.-hez jöttem, vissza, ugyanis érdeklődni csupán. Az ügyeletes pultos kért, hogy álljak félre, ha személyesen ismerem, felismerem, szóljak neki. Hamarosan megjelent, én meg szóltam neki, hogy csak érdeklődnékgyáliúttalkapcsolatban, rávágta, hogy kövessem. Elsétáltam tehát a hivatal ügyintéző-során az utolsó számozott asztal-fülkéig. Ott előbb kérte a múltkor nekemadott, akkor még érthetőleg tulajdonképpen üres irányítólapot. Hát nem volt a kezemben (a táskámban volt/van). Legyintett, elővett egy másikat a polcai közül az egyikről, kérdezte a nevemet és a születési időpontomat, ideadta az immár kitöltött másik irányítólapot, amelyen már szerepelt időpont. Megköszöntem és elköszöntem. És eltávoztam. Mára a munkaügyiből.
És még volt 1 órám, hogy beérjek az OSZK-hoz.
Könyvtárnyitásig.
10-15 percen belül beértem.
Feljöttem. vártam a liftfolyosón, majd kb. 50-től a főbejárati kapu előtt.
Ismerős (egyetemi) tanárnő csoporttal beszélget az udvaron. (Az oroszlánoson.)
10-kor nyitás. Én, még néhányan, tanárnő és csoportja beirányul a ruhatárhoz. Én hamar leadom és kiveszem a magamét. Bejárati beléptető kapunál kedves ismerős is várakozik. Professzorasszony. A könyvtár aktuális nagykiállításának főkurátora. Belépek, néhány mondatnyit elbeszélgetek vele. Sikeres a kiállítás, nem csupán csoportok (gimnazisták, főleg), hanem egyénileg is sokan jönnek. Ez jó hír. Tényleg jó a kiállítás. (Van, aki állítólag ötször megnézte már.) Én is megnéztem egyszer egy nap' kétszer majdnem-egymás-után (másodjára épp főkurátorasszony végezte a tárlatvezetést személyesen, ugye"bár"). (A kiállítás: "Látjátok feleim..." - Február 28-ig látogatható! - Ez itt a reklám helye!.) Beszélgettünk még arról, hogy a kiállítás sikere hátha segít a könyvtár élő-bejáró olvasói táborának növeléséhez is. (Kiderült a beszélgetés közben, hogy van egy egészen bőséges "könyvtárbemutató vezetés" is a kiállítás mellett.)
Aztán feltértem a nagyolvasótermek szintjére, beadtam olvasójegyemet, kikértem a legutóbbi időben "szokásos" ülőhelyem (helyszámkártyáját),meg legutóbbi könyvfélretétel-ötösömet, leadtam mai legelső raktári (könyv-fel-)kéréseimet, "kért" "helyemre" tértem, beléptem a könyvtári netre, és mostan itten vagyok (időközben már jó ideje megérkeztek a mai első kért könyveim, látom egy ideje a kijelzőkön a helyszámomat).

Most meg eszembe jutott, hogy tegnap ugyanitt ültem, és egy közelben ülő olvasó a mellettem ülőtől kért kölcsön tollat. "Pedig" itt voltak előttem akkor is az enyéim, szépen. Mind a 6+1. Ejnye.

Sebaj.

Siker, eredmény, hatalom, kudarc

"Minden reggel belegyűrtem magam az öltönyömbe, felvettem az aktatáskámat, elmentem kitűnő munkahelyemre és meghaltam egy kicsit. Én voltam a Newsweek főszerkesztője, ami mások szemében maga a tökéletes pozíció, csak éppen nekem nem volt közöm hozzá. Nem különösebb örömmel vezettem egy ilyen nagy intézményt. Személyes eredményeket akartam, nem hatalmat. Számomra a siker veszélyesebb volt, mint a kudarc; egy kudarcélmény végre rákényszerített volna arra, hogy eldöntsem, mit is akarok.
Az egyetlen kiútnak a lemondás bizonyult, noha a középiskolai atlétika csapatból való távozásom óta nem tettem hasonlót. A vietnami háborúban tengerészgyalogosnak képeztek ki, ami azt jelentette, hogy addig kellett menetelnünk a dombon felfelé, amíg a tetejére nem értünk. De mire feljutottam a csúcsra, már utáltam is ott lenni. Rossz hegyre másztam fel, és az egyetlen lehetőségem az volt, hogy visszafordulok és keresek egy másik hegyet. Nem volt könnyű, az írás sokkal lassabban ment, mint gondoltam, és a házasságom is tönkrement.
Szükségem volt valamire, csak még nem tudtam, mire. Tudtam, hogy szeretnék mind fizikailag, mind szellemileg megmérettetni. Tiszta és világos mérce alapján akartam sikert, nem mások által felállított kritériumok szerint. Nagy fába akartam vágni a fejszémet. Korábban gondoltam rá, hogy szerencsét próbálok és tengerésznek állok, de két gyermekem volt és tengernyi felelősségem."
(William Broyles Jr. - Idézi: Jean Shinoda Bolen in: Bennünk élő istenek)