Kiscsaládiegyszerügy 5.

Szülei elsőszülöttje, kicsit későn, eléggé 30-as éveikben. Erős alkatú, magánakvalós (talán). Okos, kívül-kemény, haakarjatörekvős fiú. Két és fél év után elsőszülöttségi komplexe született. Azóta is csak azután következik, legalábbis úgy vél(het)i.
Apját persze előbb ismerte meg (?), mint az elsőszülöttségi komplexe.
13 éves koráig anyjuk nevelte apjuk helyett őket (vagyis őt és azt a komplexet). Nagyrészt vidéken. Akkor felköltözött a család Budapestre. 4-5 év múlva költözött a család Dél-Budára, belkerületi síkföldi őslakótelepről külkerületi domborzati kertes újcsaládiházba.
Vidéken komplexével egy óvodába járt, majd mielőtt egy iskolába jártak volna, iskolát váltott. Akkortájt kezdte látni, hogy közel kerülhetnek a problémák és a problémás emberek.
Budapesten is más iskolát végzett el, mint a komplexe.
Majd ugyanazt a gimnáziumot.
Érettségizni alig akart már igazán. Az iskola kérte be. Kitűnőre érettségizett. Aztán elsőre és majdnem maximum pontszámmal sikeres felvételi vizsgákat abszolvált a "Közgázra". Néhány év alatt elege lett, egyre kevésbé tanult. Majd a "pázmányra" jelentkezett, onnan azért távozott, mert "az angol irodalom már a könyökén jött ki". Később az ELTE jogi kara következett, ott már dühöngött időnként "a tanárok miatt", előadóteremajtó-csapkodásos jelenetekkel.
Közben sikeresen nyelvvizsgázott angolból, németből (másfél év alatt a semmiről indulva magánúton elérte a középfokú C-t), tanult japánt, később felsőfokúzott angolból és németből és elkezdett olaszt tanulni.
Katonának behívták, besorozták, bevonult. A kecskeméti katonakórházban végezte, onnan szerelték le és küldték(?) haza. Pszichológiai alannyá vált. Nemsokára gyógyszermérgezési helyzetből az Erzsébetbe, onnan a Szent Imrébe szállították. Zártosztályra. Néhány nap múlva egyik hajnalban ki"esett" a második emeleti kórterem ablakán. Egyben maradt, edzett alkatának hála. Két-három gerinccsigolyája darabokra tört, de egyben maradt - a János Kórház idegsebészetén még azon reggelen titán"létrával" megerősítették ama néhány csigolyát. Miután hazaengedték, beutalót KELLETT kijárni rehabilitációra, és az ORFI gyermek(!)osztályára került. Az ORFI-tól egy pest-józsefvárosi alapítványi szervezet "vette át", ahol ECDL-tanfolyamot végzett (végeztettek vele), többek között.
Azóta egy időben ugyanezen alapítványi helyen angolt tanított, majd abbahagyta, felvételizett az ELTE-re angol-németre, egy idő után el-lazult attól.
Azóta olaszt tanul(gat), "internetezik" nem feltétlenül "erkölcsileg méltányos" oldalakon is, eljár otthonról (a család többi tagja sosem tudja, végülis hová és miért és aktuálisan épp mennyi időre), és egyre lázadóbb és elkeseredettebb és idegesebb és dühösebb és erőszakoskodósabb.
Talán.

érdekemberfia

Végre elértem oda, hogy végre-végre sikeresen meggyőztem magam, hogy magamat sem érdeklem jóformán.

Ez most olyan vigasztalós érzés vagy tudat nekem.

Lehiggaszt, szükségszerűen.

Kapkodás, értetlenség, görcsölés ugyancsak csökkentve ezáltal.

Gondolkodás, érdeklődés, kiváncsiság megtartva, csupán gyorsítva és kurtítva és egyszerűsítve.

Rég várva-vágyva már ez.

Tőlem.

(Is.)

Őszintén, igazán, tényleg.

Ja, igen, TÉNYleg.

A ténykedés áll, vagyis folytatódik.

Ahogy kell és illik.

Tőlem.

(Végre.)

Elintézett igazság(?)

Ma reggel megtudtam valamit.
Azzal kapcsolatosan, elvileg, hogy apám miért szeret este 8 után (az sem baj, ha hajnali 1-ig valamikor) fel/le/át/becsörtetni a konyhába, és amit tud és amihez szottyan, megenni.
Mert az ő anyja és apja úgy voltak, főleg utóbbi, hogy jó volna egy fiúgyermek. Kettő leánygyermek után végre lett egy fiú. Apám. Az anyja tehát igyekezett külön a kedvére tenni, ha mások nem látták. Amikor a fiú nővérei már vagy még nem voltak otthon, illetve még vagy már nem voltak ébren, akkor a fiú azt (t)ehetett, ami jó csak lehetséges lehetett épp neki. Körülbelül 6 éves koráig, ugye. Mert onnan kezdve nagyjából a nővérei szeme és tudta előtt is kénytelen volt élni. Elvégre mind iskolások voltak. Később egy középiskolába is jártak, kevés év(folyam) különbséggel.
Az egyik nővérének azért nem került ki - állítólag - az osztálytablója a negyedik év után középiskolában, mert az osztályfőnökének ellenállt. Később (azt hiszem) kémia-fizika szakos tanárnő lett abból a nővérből. És 16 éves kora óta annyira dohányzott, hogy az egész család felfigyelt rá. Sírba is vittehamar a dohány - és az ital és az idegesség, gondolom én.
A másik nővér ugyancsak nagy dohányos és kissé ivós lett. Néhány éve halt meg. Néhány hónappal azután, hogy amputálni kellett a lábán az ujja(ka?)t, érszűkület miatt.
Öccsük egyik nővérrel sem foglalkozott és -foglalkozik szívesen. A sírjuk ápolására azért felhívta felesége és gyermekei figyelmét. Ő maga csak apja és esetleg anyja sírját látogatja, ha teheti. Ezt tapasztalatból tudom - nem mondott ilyent, én magam így tapasztaltam. A két nővér közül a tanárnő sírját annak tanítványai gondozzák ((inkább).
A később (nemrég) meghalt nővér lánya ügyésznő lett annak idején. És dohányos és alkoholista. Az ő (az alkoholista) lánya évekig verésben és mocsokban és egyedülhagyásban és anyja sűrűn cserélődő züllött "stabil" pasi-helyzetei közepette csendben-zajban-zörejben élt. Aztán végre állami gondozásba, majd hamarosan nevelőszülőkhöz került. Kitűnően fejlődik, sőt. És sem anyjával, sem nagyanyjával kapcsolatban nem akart és nem akar semmiről sem tudni, sem most, sem később, sem visszamenőleg, sehogyan sem. Érthető.
A nővérek egyikének fia pedig felnőtt, családos vállalkozó fiatalember, legutóbbi tudomásom szerint.
Szóval, apám ilyen apa és anya, illetve ilyen apai elvárás és anyai gondoskodás mellett nőtt fel az első éveiben.
(Az anyja testvérem születésekor azt mondta, hogy apám egészen biztosan örül, hogy fiúgyermeke lett.)
Mindezeket néhány napon belül hallani nekem mostanra végül kissé sok(k) lett.
Következtetésképpen azt vonhattam le, amire anyám már évekkel ezelőtt is utalgatott: igyekezett minél jobb körülményeket alakítani körülöttünk - és bennünk -, hogy ne vegyük észre, milyen a helyzet valójában.
Magyarul - saját értelmezésemben - amióta megvagyok, (túl-on-túl) jó dolgom van.
Jobb, mint tudom.
Puff.
Jobb későn megtudni, mint soha.
Így.
Is.
UFF.